2025.03.16 Amikor az Örökkévaló áttör

(0:00 - 2:01)

Béke legyen veletek!

Barátaim, az idei év nagyböjtjének második vasárnapi evangéliuma Lukács beszámolója a színeváltozásról.

És valahányszor eljutunk ehhez a szöveghez, nem tudom, egyszerűen csak kinyit valamit bennem.

Van benne valami csodálatos, meghökkentő – mindig érzek egyfajta vágyakozást és sóvárgást, amikor ezt a részt olvasom.

Lehet, hogy már meséltem nektek róla, de a Chartres-i katedrális az egyik kedvenc helyem a világon.

Ha megnézitek az ablakokat és a homlokzatot, láthatjátok a színeváltozás ábrázolását.

És az év bizonyos időszakában a napfény úgy esik rá, hogy Jézus fehér köpenye szinte izzóvá válik.

Egyszerűen ragyog, olyan gondosan megalkotott és elrendezett módon.

És számomra ez szól a színeváltozásról.

Azokról a pillanatokról, amikor az élet, a valóság áttetszővé válik valami több felé.

Ha tudjátok, mire gondolok, ezeket a dolgokat nehéz megfogalmazni.

Nehéz szavakba önteni.

Amikor a hétköznapi életedet éled, beszélgetsz emberekkel, látod a környezetedet, és aztán egyszer csak történik valami.

Lehet, hogy egy lenyűgöző naplemente.

Lehet, hogy a tenger hullámainak szépsége.

Lehet, hogy egy beszélgetés során egy pillanat, amikor mintha fény törne át egy másik világból.

Valami több, valami ezen a világon túli megcsillan ezen a világon keresztül.

Ez a dinamika!

Látjátok, vannak emberek – gondoljunk a puritánokra vagy a dualistákra –, akik azt mondják:

„Ez a világ teljesen romlott. Próbáljunk eltávolodni tőle. Alig várom, hogy meghaljak, és megszabaduljak tőle.”

És aztán vannak a másik véglet képviselői, a tiszta materialisták, akik azt mondják:

„Nem, nem! Csak ez a világ létezik, amit látok és megmérhetek.”


(2:02 - 2:48)

És ma az utóbbiak nagyon elterjedtek.

Rengetegen gondolkodnak szigorúan tudományos szemlélettel, és azt mondják:

„Csak az létezik, amit mérni tudok.”

De amiről én beszélek, az egyik sem ezek közül.

Arról beszélek, hogy a hétköznapi életünkben – az emberekben, a természetben, a saját tapasztalatainkban – egyszer csak, gyakran váratlanul, megmutatkozik valami több.

Egy mélyebb dimenzió, egy ragyogóbb fény, amelyet általában nem látunk, de néha felvillan előttünk.

A filozófusok határélményekről beszélnek.


(2:49 - 3:07)

Ez azt jelenti, hogy eljutunk valami rendkívüli magasságra vagy mélységre.

Ez lehet egy rendkívüli öröm élménye.

Vagy lehet egy mélységes szenvedés pillanata.

De ezekben a határhelyzetekben megpillanthatunk valamit, ami túlmutat rajtuk.


(3:08 - 3:59)

Tudjátok, van egy kép, amely nekem sokat segített ezt megérteni.

Képzeljetek el egy halat.

Egész életét a tó vizében tölti.

És aztán egy halász kifogja.

És hirtelen kiemelkedik a vízből, és először látja meg azt a világot, ami a vízen túl van.

Olyan fényt lát, amelyről soha nem is álmodott.

Egy olyan teret, amely egyszerre lenyűgöző, félelmetes és megrázó.

Aztán a hal kiszabadul a horogról, és visszacsobban a vízbe.

De egy pillanatra meglátta azt a világot, amely mindig is ott volt a víz fölött.

Értitek, mire célzok?

Vannak az életben ilyen pillanatok.

Amikor kiemelkedünk a hétköznapiból, és érzékelünk valamit, ami több.

És ez nagyon sokat elmond a vallásról, a spiritualitásról.


(4:01 - 4:13)

Gondoljatok Meister Eckhartra, a középkori domonkos misztikusra.

Ő alkotott egy kifejezést, amely mára német és angol nyelven is hétköznapi szóvá vált.

Ez a szó: „Durchbruch”.


(4:14 - 4:46)

Szó szerint azt jelenti: áttörés.

Áttörés!

Amikor a másik világ, a magasabb valóság áttör ebbe a világba.

Szerintem pontosan erről beszél a Biblia, amikor azt mondja, hogy Isten szól az emberekhez.

Igen, hiszem, hogy egyes misztikusok valóban hallották Isten szózatát.

De gyakrabban Isten „szava” annak a szimbóluma, hogy az isteni áttör a hétköznapi tapasztalatunkba.


(4:47 - 5:21)

Amikor a „több”, a „nagyobb” áttör.

Tudjátok, mit szeretek ezzel kapcsolatban?

C.S. Lewis és az „Öröm vonzásában” című könyve.

Az „öröm” alatt nem a hétköznapi jó érzést érti.

Az öröm ez a furcsa vágyakozás, amit néha az élet határélményeiben tapasztalunk valami után, amit nem igazán látunk, de teljesen magával ragadó módon megérzünk.


(5:22 - 5:29)

Ez az öröm.

És azt hiszem, néhányan közületek pontosan tudjátok, miről beszélek.

Ismeritek ezeket a tapasztalatokat.


(5:30 - 5:45)

Nos, mindez bevezetés a színeváltozás történetéhez.

Szerintem ez a legnagyobb példája ennek a tapasztalatnak.

Ez ennek a típusú élménynek a mintája.


(5:46 - 6:05)

Hallgassátok meg, ahogy Lukács gyönyörű módon elmeséli ezt.

Jézus felviszi Pétert, Jakabot és Jánost a hegyre imádkozni.

Nos, a hegyek – tudjuk ezt a Bibliából és más kultúrákból is – az ég és a föld találkozásának szimbólumai.


(6:05 - 6:19)

A föld felemelkedik, az ég alászáll, és a hegycsúcson találkoznak.

Ezért nagyszerű kép arra, amiről beszélek: azokra a pillanatokra, amikor a menny áttör a hétköznapi világunkba.

 

(6:20 - 6:51) – Az ima és az áttörés kapcsolata

Felmennek a hegyre imádkozni.

Látjátok, ez mennyire fontos?

Ezért hív minket az Egyház folyamatosan az imádságra.

Nem mintha az imánk kényszeríthetné Istent arra, hogy áttörjön ebbe a világba.

De az ima egyfajta éberség.

Amint tudatára ébredsz ennek a magasabb világnak, már akarod keresni ezeket a szent helyeket.

Akarod, hogy éber légy, akarod, hogy nyitott légy, akarod, hogy készen állj…

Hogy észrevedd az áttörést.

Ezért fontos a hegy.

 

(6:53 - 7:04)

Aztán azt olvassuk: „Miközben Jézus imádkozott, arca elváltozott, ruhája pedig vakítóan fehérré lett.”

A görög szó itt szó szerint „metamorfózis”.

 

(7:05 - 7:22)

A „meta” azt jelenti: „valamin túl”, a „morphe” pedig „forma”.

Vagyis túllépett azon a formán, amelyben addig ismerték őt.

De ez nem azt jelenti, hogy elveszítette emberségét.

Szó sincs róla!

Ez nem valami dualista játszma, ahol Jézus hátrahagyja emberi természetét, és most már csak tisztán szellemi lényként látszik.


(7:22 - 8:13)

Nem, nem! Megtartja emberi alakját, de valami több is feltárul – látjátok? Meta, „túl”, valami ezen túlmutató jelenik meg.

Eddig barátként ismerték őt.

Eddig szeretett rabbinak látták.

Eddig mélységesen tisztelt tanítóként gondoltak rá.

De most!

Most valami többet látnak meg benne.

Most azt látják, aki valójában ő.

Ez az áttörés!

Az ő istensége áttör az emberi mivoltán.

És ez az, ami igazán keresztény perspektívává teszi ezt az eseményt.

Nem az anyagtól való menekülés.

Nem pusztán az anyaghoz való visszatérés.

Hanem az anyag áttetszővé válása, az anyag átalakulása, valaminek az áttörése – értitek.


(8:14 - 8:34)

Megértik az ő istenségét.

És akkor jön egy gyönyörű részlet:

Két ember is megjelenik vele, Mózes és Illés, és beszélgetnek vele.

Mózes – a törvény képviselője.

Illés – a próféták képviselője.

Jézus tehát párbeszédet folytat az őt megelőző nagy szentírási hagyománnyal.


(8:34 - 8:54)

Ez rendkívül fontos!

Csak akkor érthetjük meg helyesen Jézust, ha az Ószövetség fényében nézzük őt.

Ez mind igaz.

De hadd hívjam fel a figyelmet még valamire.


(8:54 - 9:23)

A hétköznapi tapasztalatunkban azok, akik régen éltek, valóban a múlt részei.

Jézus számára Mózes és Illés távoli történelmi alakok voltak.

Egy-kétszáz, vagy akár ezer évvel korábban éltek.

És mégis, a színeváltozás hegyén beszélget velük, mintha csak barátok lennének.

Ez egy mély igazság!


(9:24 - 9:43)

A világ, amelyben mindennap mozgunk, az idő és tér világa.

Az idő pillanatról pillanatra halad, a múlt elmúlt, a jövő még előttünk van.

De az örökkévalóság?

Az nem végtelen idő!

Az nem olyan, mint egy vámpír élete, amely örökké tartó időbeli létezés.


(9:44 - 10:27)

Aquinói Szent Tamás szerint az örökkévalóság az idő felett áll.

Az örökkévaló kívül van az időn, és ezért minden időt magában foglal.

Mit jelent ez?

Nos, én most az időben élek.

A múltat csak könyveken és régi felvételeken keresztül érhetem el.

A jövőt csak képzelettel vagy előrejelzésekkel tudom elképzelni.

De amikor az örökkévalóság áttör, akkor felemelkedem egy olyan dimenzióba, amely az egész teret és időt magába foglalja.

Ezért lehetek egy múltbéli személy kortársa is.

 

(10:28 - 11:12) – A szentekkel való kapcsolat

Gondoljunk csak a katolikus lelki élet egyik alapvető igazságára: a szentekkel való párbeszédre.

A hétköznapi gondolkodás szerint a szentek egykor éltek, régen, és igen, érdekes és inspiráló emberek voltak.

De ha megtapasztalod a „többet”, az áttörést, akkor nem, nem!

Ők nem csupán a távoli múlt alakjai.

Itt és most párbeszédet folytathatsz a szentekkel.

Kérheted a segítségüket.

Kérheted a közbenjárásukat.

És nézzétek csak: Jézus beszélget Mózessel és Illéssel.

Nem csodálatos?

És ugyanígy, a szentmisén is tudatosan a szentek és angyalok képeivel vesszük körül magunkat templomainkban.

Természetesen!

Mert a szentmise az áttörés helye.

Ahol a „több” megjelenik.


(11:13 - 11:28) – Éberség és ébredés

Szeretem ezt a részletet!

Lukács megjegyzi, hogy Péter és társai először álomba merültek, majd teljesen éberré váltak.

Ez tipikus bibliai szimbólum!


(11:29 - 13:01)

Az alvás a Bibliában nem jó jel.

Most, félreértés ne essék, én is szeretek aludni!

Az alvás jó dolog.

De a Bibliában az alvás a lelki figyelmetlenség jele.

Gondoljunk a tanítványokra a Gecsemáné kertben.

Jézus imádkozik, és azt mondja nekik:

„Egy órát sem tudtatok virrasztani velem?”

Szent Pál írja:

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog.”

Látod, a legtöbbünknek legtöbbször ez az állapota, ami azt jelenti, hogy olyan alaposan élünk a hétköznapi tapasztalatok világában, hogy közben elaludtunk. Nem vagyunk tudatában a magasabbnak, a többnek, a nagyobbnak. Nem veszünk tudomást róla.

Mintha öntudatlanok lennénk.

Nem tudunk semmit róla, de amikor a nagyobb áttör az életünkbe, akkor felébredünk!

Akkor tudatára ébredünk!

És ezért olyan fontos az ima, barátaim. Ez az imádság: ébren lenni, teljes éberség, tágra nyitott szemmel.

Chesterton mondta egyszer, hogy a chartres-i katedrális szobrai nem csukott szemmel állnak.

Nyitott szemmel néznek. Éberek. Élnek.

És gondoljunk csak a nagy misztikusokra.

Akik hihetetlenül eleven módon tapasztalták meg a másik világot.

Gondoljunk Lourdes-i Szent Bernadettre.


(13:02 - 13:11)

Ő vissza akart menni arra a helyre.

Semmi sem tarthatta volna vissza.

Éber volt.

Életre kelt egy magasabb világ számára.

És oda akart menni.


(13:12 - 13:32)

És ezért mondja Péter is:

„Mester, jó nekünk itt lennünk.”

Igen!

Igen, igen, igen!

Értem!

Amikor megérzed a magasabb világot, ennyi.

Azt akarod!


(13:32 - 13:37)

De most jön a lényeg.

És ezzel fogom zárni.

Tudom, értem.

Péter mindig ott akart maradni a hegyen.

Bernadette mindig ott akart maradni Lourdes barlangjánál.

Természetesen!

Természetesen!


(13:38 - 14:27)

És egyszer, barátaim, egyszer majd a mennyben, az angyalok és szentek között, mindig ott maradhatunk.

Mindig ébren.

De Isten titokzatos gondviselése szerint ebben az életben csak bepillantást nyerünk ebbe a magasabb világba.

Örülünk neki.

De aztán...

Aztán vissza kell mennünk a hegyről.

Miért? Miért?

Hogy mi is sugározzuk ezt a tapasztalatot, és megosszuk mindenkivel, akit ismerünk.

Látjátok?

Ezért nem marad Péter, Jakab és János a hegy tetején.

Lemennek.

De visznek magukkal valamit.

Mert kaptak ebből a fényből.

Megérintette őket ez a ragyogás, és most mindenkivel megosztják, akivel csak találkoznak.

És most figyeljetek!


(14:27 - 14:42)

Ma, 2025-ben itt állok katolikus püspökként.

Nos, miért?

Mert Péter lejött a hegyről.

Péter, az első pápa.

Péter, a szikla, amelyre az Egyház épült.

Azért van bennem bármilyen érzék ennek a valóságnak a megértésére, mert Péter lejött a hegyről.


(14:43 - 14:56)

Szóval, ha te is megtapasztalod ezt, szeresd!

Éld át! Élvezd!

De aztán...

Aztán jöjj le a színeváltozás hegyéről, a világ javára.

És Isten áldjon benneteket!

 

 

 

 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

2025.03.09 Három kérdés, amelyet tegyél fel magadnak a nagyböjt alatt

2025.02.09 Kegyelmet nyert bűnösök küldetésben

2025.02.16 Helyezd a szíved Istenbe